...tematika ilyen sikert aratott, meglovagolom a hullámot, bár belegondolva, nem szeretnék a legnagyobb magyar koprofág íróként bevonulni a Petőfiről elnevezett múzeumba, de ha egyszer ezt dobta a gép, akkor kénytelen vagyok.

Maszáj Herkules.

Szóval a kakáló brácsás tötérténete úgy kezdődött, hogy akkor még egyáltlán nem laktam a Moszkva téren, hanem valami nevesincs utcában a VIII. kerületben, ahol szintén napi novella volt az élet, de most nem erről akarok mesélni.

Legénykorom legszebb évei voltak. (azért, mert csak, de akkor még némi orrbolondítás és egyébb öntestem ellene elkövetett bűntettek, csak szólok, hogy a gyereket vigyék el a monitor elől).

A kemény piások maratonja általában a Múzeum Presszóban végződött, ahol József úr, de róla már sokat írtam, tényleg még ennyire nem szerettem pincért, esetleg majd egy külön kötet....

Régen volt, akkor még a celebek celebek voltak, és Szupermen vanabi sztárjelölt, ömlött belőle hülyeség, mint egy irakiak által felkúrt olajmezőből a darabos füst, alulról nyalta a zsenialitás határát, de én szerettem, mert ő volt az a pasas, aki nem akart megverni senkit, mert nem is tudott volna megverni senkit. (de ledumálta a behajtóról a friss tetoválást, ami tiszteletet érdemel...).

Hajnali kettőig a Libellában pókereztünk, aztán átmentünk a szomszédos Műszaki Egyetemre, ahol tanszékvezető irodájában még tovább, mert tanszékvezető szerette, ám nem értette a póker lényegét. Zárójel: úgy szopott, hogy kirángatta a légtérből a léget, alig maradt levegő a magyaroknak... Zárójel bezárva.

Mindannyian partizánok voltunk, harcoltunk a behatolók ellen, de amilyen szar idők voltak, nem jöttek a behatolók, ezért unatkoztunk.

Forekzempöl Kiss Tibor, alias Qimby, na vele feküdtem egy saroknban.

Mondtam neki, hogy rendelj bármit, minden rendben lesz, aztán azt is mondtam, hogy most rendben van, de nincs nálam pénz.

Rettenetes, de ennek ellenére sem utál.

Egy kisebb isten voltam, a nagyobb és közepes istenek között,

Szóval volt terasz, teraszon napfelkelte, napfelkeltében kakáló brácsás..

Az úgy történt, hogy ültünk a teraszon, és reggel öt volt, amikor reggel van. Ember érkezik, kezében brácsa. Na, mondok, ebből lesz valami, Szupermen rendel egy kört.

Brácsás leguggant, hisz a művészetben, ezért feltartja a brácsáját, de közben üvölt, nehezere esett szarni. Mármint brácsatartás közben.

Múzeum körút, hajnali öt, üvöltve szarik egy brácsás, mi meg nézzük a teraszról, szurkolunk neki, mert nem ment könnyen.

Azért most itt álljunk meg egy kicsit, és rögzítsük a képet: öltönyös ember, egyik kezében brácsa, másik kezében semmi, gugol a Múzeum körúton és üvöltve szarik. Reggel.

Táncoló nyúl, botos róka, kakáló brácsás - átírnám a magyar oktatási rendszert.